Néhány óra múlva, megpillantottam a Gibraltári-sziklát, Héraklész oszlopait. Lassan megérkeztünk Spanyolországba. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Túl sok mindent láttam, túl sok minden történt velem. Volt nyomor, csillogó szemű gyerekekkel, akik néha úgy néztek rám, fogták a kezem, mintha angyalt láttak volna. Aztán az 5 csillagos szállodákat, úgy mutogatta a taxis, mintha a világörökség része lett volna. Bátortalan, félénk, megszeppent lépéseket tettem a fekete földrészen, kicsit talán elveszettnek is éreztem magam, de megérintette a lelkemet és igen. Kellett nekem Afrikai kaland!!!
Este Algecirazban a kikötőnél tovább nem is jutottunk. Ott egy kis szállodában lett szobánk (igaz, hogy ki kellett költöztetni az egyik alkalmazottat, de nem volt erőnk tovább keresgetni ) Persze reggel megint korán keltünk, mert meg akartuk nézni a Gibraltári-sziklán szabadon élő majmokat. Busszal kb fél óra volt az út. Gibraltár angol város, és komoly útlevélvizsgálat is volt. Nehéz, párás ködös, felhős idő volt. Levegőt is alig tudtam venni. Annyira korán volt még, hogy a városkában szinte egy lelket sem láttunk. Megtettünk felfelé rengeteg lépcsőt, nekem nagyon nehezen ment, majmok meg sehol. Szinte feladtuk, amikor végre megpillantottunk egy csapatot. Lehettek vagy 20-an, kicsik, nagyok. Közel mentünk és hagyták magukat fényképezni, de amint elhúztuk a táskánkon a cipzárt már ott is termett és tartotta a markát, hátha kap valami ennivalót. Még magunknak se vittünk semmit, nemhogy nekik. Figyelgettük egymást egy darabig, aztán mi szépen visszaereszkedtünk a szikláról a határig, onnan meg vissza busszal Algecirazba. Megvolt a majom-kaland is :)

A szállodában megebédeltünk és fogtuk a vándorcirkuszt és újból buszra szálltunk és irány észak-nyugat Cadiz. Cadiz tengerparti félsziget város, ja bocsánat az már az Atlanti-óceán :) A falakkal védett óváros ezen a gyalog nagyon könnyen bejárható kis félszigeten fekszik. A városkában mindenütt hallható a tenger morajlása, érezhető a friss szél. Amolyan nyugodt, nyüzsgő, spanyol városka, nem sok idegennel. Mi is nehezen találtunk olcsó szállodát. A tengerpartja gyönyörű, tiszta, széles homokos part. Rengeteg a fiatal spanyol múlatta ott az időt. Kutyát sétáltattak, kocogtak, fociztak, kis robogókon száguldoztak még fúvós zenekart is láttunk. Furcsa volt, a marokkóiak figyelme után, hogy ott még csak senki ügyet sem vetett ránk, de jó is volt.
Szabályos derékszögű szűk utcácskák szelik keresztül kasul a várost. Gyönyörű terekkel, pálmafás kertekkel, fagyizókkal. A kéken hullámzó tengert, szinte mindenhonnan lehetett látni. Egyet aludtunk ott, összepakoltunk és a vasútállomáson hagytuk a hátizsákokat, és csak sétálgattunk az óvárosban, a piacon, ahol egy öregasszony egy faládából csigákat árult. Még hogy a franciák a csigazabálók. Egy bottal piszkálgatta vissza a szökésben lévőket. Addig még sose láttam csigaárust. Aztán utolért a megevett marokkói teve bosszúja és még jó pár napig nem eresztett. A bosszú persze nem válogatott se időben, se helyszínben, nem is részletezem.

Cadizból vonattal, vonatpótló busszal, aztán megint vonattal késő délután érkeztünk meg Sevillába. A várostól kb 6 km-re lévő kempingben ütöttünk tanyát. Meglepően szép, tiszta a zuhanyzó, minden csapnál melegvíz, bolt, bár, csak éppen a repülőtér közvetlen közelében.
Este már csak sátrat vertünk, mostunk, és a bárban iszogattunk, másra nem volt erő. Úgy éreztem, lassan kifáradok, túl sok volt a megtett kilométer ( még szerencse, hogy az összes közlekedési eszköz légkondis) túl sok volt az élmény, a hatás, alig vártam, hogy pihenhessek is végre. Persze erre még várni kellett, mert következő nap Sevillát akartuk megnézni. Reggel 9-kor felébredtünk, vettünk egy csomó kaját, megreggeliztünk, készítettünk szendvicseket és bebuszoztunk a városba ( a kempinget egy hatalmas nagy szeméttelepen keresztül lehet megközelíteni, még döglött kutya is volt). Szóval nekivágtunk a városnézésnek. Először az egyetemhez, ez volt régen a dohánygyár ( itt dolgozott Carmen ) Utána az Aranytornyot, egy őrtorony a folyó partján. Most tengerészeti múzeum. Láttuk Kolombusz összes hajójának a makettjét, és egy nagyon nagy térképen, Magellán útjait. Az Újvilági levéltárban sajnos éppen nem volt látogatás, pedig ott őrzik Amerika felfedezésével kapcsolatos iratokat, Magellán naplóját és Kolombusz jegyzeteit. Aztán megnéztük a székesegyházat, az útikönyvünk szerint ez a világon a harmadik legnagyobb ( a firenzei is a 3. legnagyobb :-)) Felmentünk a toronyba, a kilátás gyönyörű. Ott van Kolombusz koporsója ( meg még több helyen is a világon ) Ez egy hatalmas alkotmány 4 bronzszobor-ember tartja a vállán.

Utána a királyi palotába mentünk el. Ennek itt a neve Alcazaba. Nagyon-nagyon tetszett. Végül is olyan, mint Granadában az Alhambra csak kisebb. Rengeteg kis belső udvar, szökőkutak, padok, kertek. Itt fogadta Izabella királynő Kolombuszt, a 2. útja előtt. Egy hatalmas pálmás park tartozik hozzá. Elég nagy Kolombusz kultusz van az országban, szegény spanyoloknak azért fájhat hogy maga a nagy hajós nem is spanyol volt. Bár a származását illetően még ma is kutatgatnak a tudósok.
Megkerestük az arénát. Az Spanyolország legjelentősebb arénája. Megtiszteltetés ott fellépni. Össze kellett várni egy kis csoportnyi látogatót és vezetővel be lehetett menni. Volt kiállítás, a híres matadorok képeivel meg ruháival. Ki voltak tömve azok a bikák, akik matadort öltek. A vesztes bikákat, meg a környékbeli éttermekben szolgálják fel, igen drága mulatság. Aztán van ott a matadornak kápolna és egy teljesen felszerelt műtő is. Az aréna előtt, meg Carmen szobra áll.

Délután meg csak üldögéltünk a Spanyol téren és nézegettük az embereket. Majd visszabuszoztunk a kempingbe, a jó öreg San Miguel mellett besötétedtünk és próbáltunk aludni. Iszonyú hőség volt, a sátor ajtaját nem is lehetett behúzni, mert megfulladtunk volna. A szomszédaink, holland fiatalok, akik nem voltak eléggé fáradtak és hát zajongtak rendesen. Persze mi annyira kimerültek voltunk, hogy tudtunk tőlük aludni, csak amikor odajött a lány és megkérdezte, hogy nem túl hangosak-e akkor ébredtem fel, és persze hogy alig tudtam újból visszaaludni. A hajnali sötétségben, szinte lopva bontottunk tábort, bebuszoztunk Sevilla vasútállomására. A spanyol állomások, nagyon tiszták voltak mindenhol, a Sevillai különösen.

Jött egy nap, amikor vonatra fel, arról le, buszra fel, onnan le és megint vonat és izgultunk, hogy jutunk át a határon és nem is volt bonyolult és átszállás megint és egy óra csak várakozás, aztán tömegnyomor és végül olyan este 6 körül szálltunk le Portugáliában, Lagosban a vonatról. Mivel kempingezni akartunk megint, először is azt kellett megtalálnunk. De nagyon könnyű dolgunk volt, mert ahogy kiléptünk az állomásról ott állt velünk szemben az ingyenes kempingbusz. Annyi cipekedés, átszállás meg tolakodás után igen jól esett, hogy egyenesen oda vitt minket, ahová tartottunk.
A kemping hatalmas nagy területen volt, lehetett volna faházat is bérelni, de ha már egyszer cipeltük a sátrat, akkor ki is akartuk használni. Kerestünk egy jó helyet ( csak nyugdíjas németek „laktak” a szomszédban ) Megvacsoráztunk és mentünk aludni, pedig annyira szerettem volna látni már az óceánt, de sötét lett és azt se tudtuk merre induljunk neki. Kicsit meg voltam keveredve az időpontokat illetően. Spanyolországban ugyanúgy van, mint itthon, Marokkóban 2 óra mínusz és Portugáliában meg 1 óra mínusz. Sose tudtam, mikor mennyi az idő. A legfurcsább meg az, hogy reggel 8-kor tök sötét volt.

15. nap, reggeli után kimentünk a kemping hátsó kapuján és megpillantottam végre az óceánt. Ragyogó volt a napsütés, gyönyörű sötétkék a víz és vöröses homokkő sziklák, vízmosta kapukkal. Valóban annyira szép volt, mint a képeslapokon. Futkostam fel-alá, fotóztam rengeteget, alig bírtam betelni a látvánnyal. Végül valahogy leereszkedtünk egy öbölbe és megfürödtem végre az Atlanti-óceánban. Isteni volt… Aztán mielőtt a dagály elöntött volna minket, visszamásztunk és kora esti vacsorázó-helyet kerestünk a környéken.
Mivel a pénzünk ugyancsak csak ki volt számítva, így kb 2 naponta jutottunk el étterembe. Máskor meg zsemle volt, szalámi sajt, zöldség, gyümölcs. Egy érdekes dolgot ettem, amit addig még nem. Kaktuszgyümölcs. Az utcán árulták, meg is hámozták. Olyasmi íze van, mint a kiwinek, csak édesebb és nagyobbak a magjai. Szóval egy szimpatikus helyen egy aranyos pincérlány ajánlott vacsorát. Főtt marha, sok zöldséggel, finom mentás szósszal.

Másnap is csak pihentünk, strandoltunk és napoztunk. Az egész testem foszlásnak indult, az még a Torremolinosban leégett bőr volt. Nem festettem túl jól. Rendbe szedtük a cuccainkat, mostunk. Kempingezéssel továbbra se voltam kibékülve. Próbáltam felsorolni az előnyeit, de csak egy dolog jutott eszembe, olcsó. Abban a Lagosi kempingben láthatatlan hangyák voltak, mert észrevétlenül csipkedtek össze. Egyik reggel annyira bedagadt a szemem, hogy alig láttam valamit. Viszont, na egy piros pont, hogy ott legalább nem kellett éjszaka szenvedni a melegtől. Jól érvényesült az óceán-hatás ( télen fűt, nyáron hűt )
Jól kipihentük magunkat, sokat ettünk és erőt gyűjtöttünk az utolsó hétre. 2 hete voltunk úton de mégis úgy éreztem, mintha hónapok óta vándorolgatnék. Délelőtt összepakoltunk és indultunk tovább északra a főváros felé. Este 6 előtt megérkeztünk Lisszabonba, a Tejo-folyó torkolatához, a város déli részére. Nekünk komppal át kellett kelni az északi oldalra.
Egy nagy útbaigazító térképen megtaláltuk a kempinget is. Hozzánk csapódott két dél-afrikai fiatal. Együtt kibuszoztunk a kempingbe, ami sajnos már szeptember 1-én, bezárt. Volt ott egy emberke, aki azt ajánlotta, hogy menjünk ki a városból, nyugatra, Cascais felé, ott találunk kempinget. Hév-féleséggel ki is mentünk, ott sem volt kemping, se olcsó szálloda.
A tök sötétben, a zsákkal a hátamon igencsak hazakívánkoztam. Dél-afrikaiak is leléptek.
Már 10 óra is elmúlt, bolyongtunk össze-vissza, senki se tudott igazán segíteni. Aztán visszamentünk Lisszabonba.

Akiket először megszólítottunk, hogy segítsenek valami szállást találni, brazil nők voltak. Adtak is szálloda címet. Aztán ahogy haladtunk tovább, megint megszólítottunk egy párt, angolok voltak, ők még olcsóbb szállást tudtak. Végül olasz fiúk igazítottak útba minket. Így lett éjfélre nemzetközi segítséggel szállásunk. Hulla fáradtan, hálát adtam az égnek, hogy nem a parkban kellett aludni. Egy csapásra elmúlt a honvágyam.

Reggel 8 után felkeltünk, egy kedves kis helyen megreggeliztünk. Aztán irány az Alfama, Lisszabon régi városnegyede. Olyan nehéz megfogalmazni, hogy milyen is volt az egész ottlét. Olyan más, mint az addigiak. Nyugodt, békés, pedig ott is sokan voltak az utcákon. Jöttek-mentek a villamosok, autók, gyalogosok, macskakő, vaserkélyek. Mediterrán város, de valahogy mégis másnak láttam, olyan középkorinak.

Templomok nézegetésével töltöttük a délelőttöt. Először a Nemzeti Pantheont, aztán a Szent Vince templomot és a Sé katedrálist néztük meg. A katedrálisnak nagyon megfogott a hangulata, alig volt benn pár ember, gregorian zene szólt és nagyon szép a kerengője. Mielőtt oda bementünk, üldögéltünk előtte egy padon. Egy bácsi volt mellettünk, aki éppen szendvicset meg körtét evett. Szó nélkül nyújtott oda a körtéiből. Olyan megható volt. Az öregek amúgy is nagyon barátságosak és segítettek útba igazodni, még akkor is, ha nem kértük, csak látták rajtunk, hogy nem találunk valamit. Volt hogy egy nénike az erkélyéről mutatta, hogy merre keressük a feljárót a várhoz.

A templomok után egy pici étteremben ebédeltünk, csak helyiek voltak és tőkehalat kértünk. A páromnak egészben kisütve az enyém meg gombóc formában, sok zöldséggel és utána ettem végre sárgadinnyét, amire Marokkó óta folyt a nyálam.
Aztán a dimbes-dombos város egyik teraszáról megpillantottuk a Szent György várat. Felmentünk, de sajnos éppen felújították, szóval sok mindent nem láttunk belőle. Pávák sétálgattak az udvaron, meg egy középkori ruhába öltözött fickó pikulázott valamit.
Az 1755-ös földrengés, ami a rabatiak nagy mecsetét is szinte teljesen elpusztította. Lisszabont sem kímélte. Volt olyan városrész, ami a föld színével vált egyelővé, sajnos. Több tűzvész is pusztított.

Következő reggel hévfélével kimentünk a Szent Jeromosok kolostorához. Nem volt egyszerű az a hévezés, mert voltak lassú és gyorsított járatok is. Először 4 megállóval tovább mentünk, aztán vissza és nagy nehezen átvergődtünk a túloldalra, szóval nem adta magát könnyen az a templom. Pedig kicsit csalódtam is benne. Gyönyörű volt kívül-belül és a kerengője is tényleg, de túl nagy volt benn a tömeg és a ricsaj. Inkább végignéztük a Tengerészeti Múzeumot. Volt egy nagyon érdekes dolog. Egy század elején épült hajóból két lakosztályt meg lehetett nézni. A királynőit és a királyit. Aztán volt rengeteg makett és persze igazi, mai hajók is. A múzeumban ebédeltünk és délután meg a Belém-toronyhoz, Lisszabon jelképéhez sétáltunk el. Fel volt állványozva, mert azt is felújították. Belül a toronyban meg nem volt semmi. Fentről élvezni lehetett a kilátást és igazából ennyi.
Aztán busszal indultunk Európa legnyugatibb pontja a Capo da Roca felé. Szédítő magasság, szédítő mélység, őrült szél. Van ott egy kis ajándékbolt, ahol jó pénzért készítenek az embernek egy kis igazolást arról, hogy járt ott. Én inkább lefotóztam. :) Visszabuszoztunk a belvárosba, megvacsoráztunk, kivettük a cuccainkat a megőrzőből ( még reggel tettük oda ) és este 10-kor indult a vonatunk Madridba.
Egy eléggé elviselhető éjszakai vonatozás után, reggel 9-kor harmadszorra is megérkeztünk Spanyolországba. A vasútállomáson, ami felülmúlta még a sevillait is, szereztünk szállodacímet. Belvárosi, tiszta szálloda, utolsó 3 éjszakánkra megfelelt. Nem is tudtam, de Madridban rengeteg sonka-bár van. Hatalmas nagy sonkák lógnak az éttermek plafonjáról, kis tölcsérekbe gyűjtik alul a zsírt, nagyon érdekes. Na egy ilyen helyen megebédeltünk és aztán egy óra alatt metróval és hévvel kiértünk az El Escorialhoz.

II. Fülöp spanyol király az 1500-as évek második felében olyan kolostort építtetett, ami egyben palota is volt. Ha a folyosóinak hosszát összeadjuk, akkor az 16 km. Az építményben van 100 lépcsőház. A spanyolok az Escorialt a világ 8. csodájának nevezik. Hát, nem is tudom. Hatalmas méreteihez képest csak pár terem volt berendezve. Furcsa érzés volt lemenni a kriptába. Aranyozott sírhelyek egymás mellett, csillogott-villogott minden, inkább egy bálteremre hasonlított, mint kriptára. A könyvtár viszont nagyon szép volt. Tetszettek a hatalmas nagy régi földgömbök.

Mire visszaértünk a városba, eleredt az eső. Az első eső, mióta úton voltunk, leszámítva az öt perces fezit. Bőrig áztunk, mire a szállodába jutottunk, ki se mozdultunk reggelig. Másnap aztán dideregve ébredtünk, csak 16 fok lett. Elő kellett venni a dzsekit, de jól esett a hűvös, a 40 fokos tikkasztó napok után.
Megreggeliztünk egy sonkás helyen és elmentünk a Sol térre, ahol megnéztük Madrid jelképének szobrát, a málnát eszegető mackót. Még a rendőrök jelvényén is rajta van a mackó :) Egyébként, nagyon sok volt belőlük, mármint a rendőrökből, különösen a turistás helyeken, ahol átvilágították az embert és a táskáját is.
Utána, a Mayor téren sétálgattunk. 120 x 94 méteres tér, szép nagy. A középkorban sokféle dologra használták, piacnak, ünnepi játékokra, kivégzésekre ( brrrrr, de azért láttam is magam előtt a máglyát ) manapság meg éttermek, kávézók teraszain lehet ott üldögélni. Aztán megnéztük a Királyi Palotát. Igazi nekem való barokk palota. Sok tükör, szőnyeg, csillárok, trónterem, színes szobák, hatalmas nagy étkező megterített asztallal. Nagyon tetszett, csak egy valami nem, a tömeg.
Megéheztünk, az eső is esni kezdett, így kerestünk megint egy sonkás helyet, és menüt ettünk. Kicsit nehezen kommunikáltunk a pincérrel, de végül is nagyon jól laktunk. Elsétáltuk a Prado-hoz. Sokat gondolkodtunk, hogy bemenjünk, ne menjünk, érdekel-e minket annyira a dolog, de aztán bementünk, mégiscsak a világ egyik leghíresebb képtára. Kb 120 teremben, több, mint 2000 alkotás található. Mivel lehetetlenség mindent végigjárni, mi Bosco és Goya képeket kerestünk. Azok tetszettek. Beesteledett, aztán lassan a szálloda felé vettük az irányt. Madrid igazi európai nagyváros. Széles utcákkal, nagy terekkel, furcsa volt kicsit a déli szűk sikátoros, mediterrán városok után. Valahogy a fényképezés se ment. Pedig nagyon tetszett a Gran Via, a ’fő utca’ ahol legtöbb az üzlet, a mozi, az étterem. Nyüzsgés volt ott éjjel-nappal.

Legutolsó városunk nekünk is, mint a móroknak Toledo volt. Bár lehet, hogy oda már nem kellett volna elmennünk. Fáradt volt testem-lelkem az újabb élményre. Becsületből azért megnéztük a székesegyházat, a kolostort és a várkastély. Hangulatos, szép kis város, az üzletekben kapható igazi, toledoi penge, de mi már csak egyik padtól a másikig vonszoltuk magunkat. Visszabuszoztunk Madridba és másnap reggel indultunk a repülőtérre. Brüsszeli átszállással érkeztünk magyar földre, szeptember 28-án.
Kiszámoltuk, hogy 23 nap alatt kb 3000 km-t tettünk meg busszal, vonattal. Bele se vettük a marokkói oda-vissza hajóutat és a városokon belüli helyi buszozást és azt a rengeteg gyaloglást. Aludtunk 10 különféle helyen, elfotóztam 14 tekercs filmet. Elköltöttük egy évi spórolt pénzünket…
Hazafelé a repülőn csak arra gondoltam, hogy az ember, bármit elveszíthet. Munkát, lakást, kocsit, társat, de azt a tudást, tapasztalást, élményt, bölcsebbé válást és izgalmat, amit egy ilyen utazás nyújthat azt már soha.

VERONIKA